2017. Január 19. csütörtök
Hozhat jót is! -  Hivatást találtam -  Gyermekkori álmom vált valóra -  Újabb tanítás: a válás -  A kihívás választ minket!
– Ez bizony egy rosszindulatú daganat – nézett rám az orvos, kissé szégyenkezve, hogy ilyesmiket kényszerül mondani. − Vagyis rákom van? − kérdeztem vissza, nem mintha nem tudtam volna, mit jelent az általa használt fogalom, de hallani akartam a hétköznapi ember szóhasználatával is a rettegett kór megnevezését.

Amikor még kisgyermekek vagyunk, a jelen szörnyűségét úgy éljük át, mint örökkévalóságot. Azért olyan keserves és vigasztalan a sírásunk, mert még nincs arról tapasztalatunk, hogy minden elmúlik, és átadja magát valami másnak. Egy felnőtt ember már rendelkezik azzal a tudással, hogy a dolgok egyfelől változnak, másfelől nem minden az, aminek látszik. Néha a legkegyetlenebb helyzeteket is úgy értékeljük utólag, hogy szerencse, hogy úgy történt, ahogyan megtörtént. No de egy rák esetében? Hiszen azzal a tapasztalattal is rendelkezünk, hogy ebbe bizony belehalnak sokan.

veszteségeink ajándéka

Hozhat jót is!

– Mikor én szembesültem ezzel a betegséggel, akkor már negyvenéves voltam, és pszichológiai és filozófiai ismereteim birtokában már felismertem – nem csak utólag –, hogy ez a betegség hozhat nekem valami nagyon jót is, egy igazi ajándékot. Feltéve persze, ha túlélem. Ettől kezdve elsősorban az ajándéknak örvendezve vártam a műtétem idejét, és kevésbé elmélkedtem a másik lehetőségen: mi van, ha meghalok? Ez a bölcs hozzáállás azonban csődöt mondott a félelmekkel kapcsolatban. Bizony féltem a rám váró megpróbáltatásoktól, a műtéttől, az azt követő fájdalmaktól. Gondoltam, na ja, hát hogy is képzelem, hogy csak úgy megkapom az „ajándékot”, azért meg is kell küzdeni, mint a mesében a legkisebb szegénylegénynek a hétfejű sárkánnyal. A krízis az, ami növekedést hozhat, le kell merülni a poklok fenekére, hogy a mélységből felküzdve magunkat, megerősödött lélekkel jöjjünk ki. Szóval elfogadtam a félelmemet is − de hát féltem. Mindenféle trükkökkel erősítettem magam, de azért ez nagy harc volt. És öröm is egyszerre, mert én valóban kíváncsian vártam a változást.

Nem csalódtam, meg is kaptam, méghozzá sokszorosan. Az alapvető változás, ami aztán minden mást is magához vonzott, a kórházban történt. Megszerettem az öregeket.

Mert hát nem szerettem őket, bevallom. Ha vonaton vagy váróban beszédbe kívánt velem elegyedni egy idős ember, elzárkóztam tőle, mert untattak. A kórházban a műtét előtt különböző vizsgálatokra kellett menni, ahol sokat várakoztam. Közben olvastam, de nézelődtem is. Láttam az idős embereket, akik betegen, szomorúan, sokszor gyengén, erőtlenül, magukba roskadva ültek vagy hordágyon várakoztak. És akkor elöntött irántuk a részvét, az együttérzés és a szeretet.

Hivatást találtam

Hát ez nem olyan nagy ügy, megesik velünk ilyesmi, aztán megyünk tovább, éljük az életünket, és visszarendeződnek a dolgok. Az ajándék az, hogy bennem örökre megváltozott valami. Elhatároztam, ha meggyógyulok, elmegyek a hospice-ba önkéntesnek.

Nem meglepetés: életben maradtam, hiszen mesélem a történetemet. Örömmel tapasztaltam, hogy érdeklődéssel és szeretettel fordulok az emberek felé. Még ide tartozik, hogy korábban így imádkoztam esténként: Úgy szeretnék jó lenni! Akkoriban Istenben nem hittem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy imádkozzam hozzá. Kereső korszakomat éltem, éppen kezdett oldódni a masszív ateizmusom. Bújtam a vallásfilozófiai könyveket, mert meg akartam találni a magam igazát. Lassan hívővé váltam, bár hogy miben hiszek, azt máig nehezen tudom megfogalmazni. Az biztos: a lélek halhatatlansága ma már nem kérdés, hanem evidencia számomra. Egy francia pszichológus szerint azért imádkoztam így, mert bizonyára gyerekkoromban sokat volt távol az apukám, és én vártam az ő hazajöttét. Lehet, de azt is tudjuk, hogy mindannyiunkban alapvetően benne él egy önmaga tökéletesedésére törekvő, veleszületett késztetés a növekedésre, egy mélyből jövő ösztönzés, hogy jobbá váljunk, hogy „fává nőjünk”. Én megkaptam, amit kértem. Jó ember ugyan nem vagyok – ki az, aki ezt elmondhatja magáról? −, de annyit merek állítani, hogy a korábbinál jobb.

Gyermekkori álmom vált valóra

Elmentem a hospice-ba dolgozni. Már a változásom is éppen elég ajándék lett volna, de a java csak ezután jött. Tulajdonképpen megváltozott az életem. Persze ezt azonnal nem érzékeltem, hiszen ez egy lassú folyamat volt, de ma már, amikor 17 év távlatából tekintek vissza, elbűvöl az az út, amit megtettem, és amit a betegségem és a haldoklók melletti munkám indított el. Először is, nem volt elég a szeretet, meg kellett tanulnom még sok mindent, például lelassulni, félretenni az előítéleteimet, leküzdeni a viszolygásom. Képessé válni arra, hogy ne akarjak mindig dominálni, megtanulni az alázatot. Elfogadni a haldoklók tanításait, meglátni az üzeneteiket.

Az ott átélt tapasztalataimnak köszönhetően tanulni kezdtem. Hálás szeretettel gondolok a Budapest Hospice Ház orvos-igazgatójára, dr. Muszbek Katalinra, akitől nagyon sok bátorítást kaptam és sokat tanultam tőle. A hospice-ból még rengeteg minden kibontakozott, ráállított egy olyan útra, amin a mai napig örömmel járok, és ami kiteljesedetteb élethez vezetett. Megismerkedtem, és baráti kapcsolatba kerültem Polcz Alaine-nel is, akitől szintén életre szóló tanításokat kaptam. Beszélgetéseink során sokszor emlegette, hogy noha nem szívesen élné újra élete kegyetlen megpróbáltatásait, azt vallja, ezek szükségszerűek voltak, állomásai az elkövetkezendő munkáinak, amelyek aztán elvezettek addig, hogy azzá válhatott, amire született.

Gyerekkoromban író szerettem volna lenni, de az élet egészen más felé vitt. A betegségemről írt naplóm azonban, amit csak magamnak és a barátainknak írtam, közkívánatra megjelent. Ez, a tanulásom, a hospice-munkám aztán további írásokat is eredményeztek, és mit ad Isten, mára írónak mondhatom magam. Gyerekkori álmom vált tehát valóra.

Újabb tanítás: a válás

A válás is hasonlóan nagy tanítás az életemben. Kétszer váltam, egyszer egészen fiatalon, másodszor alig pár éve. Ha egy szóval akarom jellemezni, milyen egy válási krízis, akkor a pokoli szó jut eszembe. Egyformán mély fájdalommal járt mindkettő, de másodszor már birtokomban volt az a tapasztalat, hogy ebből ki lehet jönni, mi több, egy sokkal lendületesebb, gazdagabb élet következik, ha végre túljutok a szenvedésen. És valóban így történt, szinte káprázatosnak mondható az a fejlődés, ami ezután következett, és tart jelenleg is.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy mindenkinek fel kellene írni egy rákbetegséget vagy egy válást, mert az meglódítaná az önfejlődés útján. Dehogy, csak azt vallom, amit egyik kedvenc tanítóm, V. E. Frankl: „Ha olyan sorssal nézünk szembe, hogy nem tudunk változtatni, az a kihívás ér bennünket, hogy önmagunkat változtassuk meg.” Vigasztaló dolog, hogy minden helyzetben marad választásunk, még a legreménytelenebb helyzetben is.

De hogy ne csak ilyen szélsőséges helyzeteket emlegessek, mint egy súlyos betegség vagy válás, még megemlítek egy meghatározó történetet az életemben. Egy barátnőm egy napon meginvitált egy hatalmas erőpróbára: Gyere velem trekkingezni a Himalájára! Örömmel mondtam igent, így csatlakoztunk egy utazási iroda kalandtúracsoportjához. Lelkesen vártam az indulást. Két hét múlva kaptam egy sms-t a barátnőmtől: Bocsánat, mégsem megyek. Csalódottan bámultam a telefonomra, de aztán megvigasztaltam magam, sebaj, megyek a csoporttal. Rövidesen ők is írtak: sajnos nincs elég jelentkező, elmarad az utazás. Ez már komoly arculcsapás volt. Ott álltam a teljes nekibuzdulásommal, a semmibe hullott reményekkel. Végül fogtam a hátizsákomat, és elmentem egyedül az India északi részében lévő Little Tibetbe. Egyedül kóboroltam a tartomány fővárosában, majd felfogadtam egy serpát és a segítségével elindultam a Himaláján trekkingezni.

Amit ez a magányos utazás hozott nekem, azért máig hálás vagyok mind a barátnőmnek, mind az utazási irodának. Így lett a veszteségből egy sokkal nagyobb ajándék, mint amit remélhettem. Soha nem tudhatjuk tehát, hogy ami az adott pillanatban történik, az jó, vagy rossz? Látszólag szerencsésnek tűnő dologból kikerekedhet valami rossz, és tragikus történések meg akár a legragyogóbb változást hozhatják.

A kihívás választ minket!

Itt aztán be is fejezhetném mondanivalómat, elhitetve mindenkivel, micsoda nagy tudás birtokában vagyok. Sajnos nem. Most például fel kell építenem a saját biztonságos egzisztenciámat, ami izgalmas kihívás ugyan, de rengeteg nehézséggel jár. Igyekszem úgy gondolni erre, ahogyan a betegségemre meg a válásomra, azzal az elfogadással, azzal a kiérlelt bölcsességgel. Nem megy. Bizony, van bennem aggodalom. Nehéz például az érkező számlákra rámosolyogni: Nagyszerű, ez a helyzet is megtanít engem valamire! Nem birtokolom az abszolút bölcsességet. Elolvasom az íróasztalom fölé tűzött Kübbler-Ross-idézetet: „Minden próba, csapás, a legnagyobb veszteség – még amikor azt mondjuk is: ’ha ezt előre tudtam volna, inkább a halált választom’ – ajándék. Olyan ez, mint a vas hevítése és edzése, hogy szerszámot lehessen belőle készíteni. Alkalom a növekedésre.” Jó, jó − mondom mérgesen, tudom én ezt, de most éppen benne vagyok egy nehézségben, és növekedés ide vagy oda, jobb lenne, ha nem lenne!

Azt mondja Jung, nem mi választjuk a hivatást, hanem a hivatás választ minket. Én is ezt tapasztalom, de kitartani mellette, feladva a biztonságot, a tervezhetőséget és felelősséget vállalni az életemért, nem könnyű. Mégis a nehezebb utat választom, mert igyekszem a belső hangra, a bennem megbújó bölcs vezetőre figyelni, amely arra ösztökél, hogy levetkőzzem a szüleim és mások által rám ruházott dolgokat, és megtaláljam a saját igazságaimat. Vonatkozik ez a nézeteimre, a munkámra, de a spiritualitásra is, amelyet szintén magamnak kell kiérlelnem.

A szenvedés azonban nem az egyetlen út ahhoz, hogy kiteljesedett, komplex személyekké váljunk, akik nem elvesznek, hanem hozzátesznek valamit az emberiség közös jövőjéhez. Sőt másik kedvencem, Csíkszentmihályi Mihály szerint az az igazán komplex, sőt ’transzcendens személy’, aki úgy fordítja pszichikus energiáit az Univerzum céljaira, hogy örömét találja tevékenységében. Úgyhogy mostanában az igazán nagy kihívást éppen ez jelenti számomra: az élet örömében élni, miközben szorgalmasan végzem azt a feladatot, amit nekem szánt a sors.

Néha sikerül, máskor meg a legkevésbé sem. Tanuló vagyok csak életem fájdalmasan gyönyörű iskolájában. Sziszifuszi munkával építgetem, növesztgetem rakoncátlan lelkemet, és ez így lesz utolsó lélegzetvételemig.


Szerző: Singer Magdolna
www.vigasztalodas.hu
2011. 04. 04.
Ossza meg: Kövessen minket:



Vital - egészségügyi linkcentrumKeresés