Ha mégis vásárolnak húst a helyiek, akkor rendszerint élő állatot választanak, melyekkel a hentesek – kívánságra – még a piacon végeznek. S hogy milyen körülmények között? Nos, az általam felkeresett Crawford piac vásárlóit szemmel láthatóan nem riasztotta el az a körülmény, hogy a fazékba kerülő csirkét egy kétes tisztaságú farönkön darabolták fel, miközben a kiömlő belekből varjak és kóbor macskák falatoztak. Mi tagadás, engem aggasztott egy kicsit a látvány.
A kockázatok csökkentése nem mindig egyszerű. Mert mit is tesz az ember, ha már az első este az egyik sikátorban sétálva egyik pillanatról a másikra egy autentikus indiai esküvőn találja magát? Hacsak nem akar a mindentől rettegő, semmihez hozzá nem érő, felsőbbrendű turista pózában tetszelegni, valamelyest engednie kell a vendéglátók kedves unszolásának, és illik megkóstolni a lagzin felszolgált ételek egyikét-másikát. Nos, én sem voltam a szükségesnél finnyásabb, amit nem is bántam meg. Remek vegetáriánus finomságokkal kényeztetett a násznép, bár arra ügyeltem, hogy az általuk kínált vízből egy kortyot se igyak. Tartottam tőle, hogy sértődés lesz belőle, de meglepetésemre megértően fogadták, amikor a mindenhová magammal cipelt ásványvizet választottam az általuk kínált kancsók helyett.
Az egészségmegőrzés két pillére Indiában a „paranoia” és az immunrendszer. Mindkettő fontos, hiszen amíg az utazó hozzá nem szokik a sajátos viszonyokhoz, addig jobb, ha kellő óvatossággal próbálgatja a helyi ízeket, ám idővel már elég, ha a természetes védekezőképességre bízza a szervezetbe innen-onnan bekerülő különböző kórokozókat.
Természetesen egy három hónapos, Indiát átszelő kerékpártúrát szinte képtelenség úgy teljesíteni, hogy még egy egyszerű hasmenést se kapjon az ember. Nyilván én sem úsztam meg, azonban viszonylag szerencsésen, csupán egy-másfél napig gyötörtek a kellemetlen tünetek. Valószínűleg egyszerű E. Coli bacilus volt a tettes, ahogy az esetek döntő többségében lenni szokott. Nos, ilyenkor a felkészült utazó a keze ügyébe helyezi a toalettpapírt meg a gyomorfertőtlenítésre alkalmas medicináit, és tűr. Amúgy a higiéniai termékekről az előrelátó utazó időben, azaz jó előre gondoskodik (és mindig magánál tartja), ugyanis az indiai hotelekben, éttermekben csal elvétve találni ilyesmit. Hogy miért? Mert a helyiek másképp oldják meg a tisztálkodást. Bal kézzel, és egy kis vödör vízzel, melyet a toalettek melletti csapokból nyernek. A bal kéz tehát a tisztálkodásra szolgál, ezért alapvetően tisztátalannak számít. Mindezek után már nem csodálkoztam, hogy nem láttam egyetlen bal kézzel étkező indiait sem, sőt, mikor vendégségbe hívnak, én is igyekeztem tartani magam a helyi szokásokhoz.
Hasonló, számunkra viszonylag idegen gyakorlat lehet az, ahogyan a garatot ingerlő váladékoktól megszabadulnak. (Legyünk pontosak: futballpályákról ismerős lehet.) Indiában ugyanis nemigen használnak az emberek zsebkendőt, az inkriminált váladékokat nemes egyszerűséggel kiköpik. Gyakorlatilag bárhol, ami finoman szólva is meglepő az európai modorhoz szokott megfigyelő számára, különösen pedig akkor, ha az a köpet vöröses színű, és első pillantásra vérre hasonlít. Természetesen nem arról van szó, hogy valamennyi járdára sercintő férfi tüdőbetegségben szenvedne, az elszíneződés a rendkívül népszerű bagótól van, ami szétrágva vörösesre festi a nyálat. A minden elcsúfító köpésnyomokkal szemben kétféle védekezés létezik. Egyfelől a kategorikus tiltás (ezzel élnek az állami épületek környékén), és a szakrális festmények. Az indiaiak ugyanis nem köpik le az istenábrázolásokat, ezért sok helyen a kerítéseket és falakat Krisna- és Visnu-ábrázolások díszítették.
Az általam próbált szálláslehetőségek minősége és tisztasági foka meglehetősen széles skálán mozgott. Kezdve a filléres, mindenféle tisztálkodási lehetőséget nélkülöző zarándokszállástól a kamionsofőrök által látogatott olcsó moteleken át az ismert turistaközpontok már európai standard szerint is elfogadható hotelszobáiig sok mindent kipróbáltam. Eleinte még ragaszkodtam az itthon megszokott komforthoz (pl. meleg víz), majd kényszerűen szép lassan lemondtam ezen hívságokról. Ha kerékpárral utazik az ember, gyakran csak a két rossz közül a kevésbé kellemetlent választhatja. Mint amikor az egyik fürdőszoba zuhanyrózsájából csak egyetlen aprócska sugárban spriccelt a víz, majd szobát cserélve olyan helyiségben moshattam le magamról az aznapi port és izzadságot, ahol már négy széttartó vízsugaracska volt ebben segítségemre. Az efféle, inkább csak kihívást jelentő viszontagságok után megváltást jelent, ha valahol forró fürdő várja a szutykos biciklistát. Persze ehhez előtte néhány száz kilométert kell abszolválnia kell, hiszen Indiában nincs minden bokorban angol vécé és tiszta csempés fürdőszoba.