
A „te” egy olyan általános alany a legtöbb esetben, amivel mindenkire vonatkozó szabályokat és törvényeket fogalmazunk meg. „Nem bántasz meg mást szándékosan”, „szereted a családodat, ez természetes”. Az ember azonban hajlamos abban az esetben is egyes szám második személyt használni, amikor saját legszemélyesebb, legintimebb életeseményeiről beszél. „Olyasfajta viselkedés ez, amely mindenkire jellemző olykor, ha magyarázatot szeretne találni élete eseményeire. Ilyenkor egy negatív eseményt normalizálunk, hogy könnyebb legyen azt feldolgozni, illetve eltávolítjuk azt magunktól, hogy a negatív érzésektől függetlenedni tudjunk” – mondja a kutatást vezető Ariana Orvell, aki összesen 9 kísérletet végzett el a témában, töb mint 2400 résztvevővel.
Az egyik kutatás során a szakemberek arra kérték az önkénteseket, hogy egy saját élményről számoljanak be: 201-en egy negatív életesemény értelmét kellett, hogy megtalálják, 198 embernek “újra kellett élnie” a negatív eseményt, 203-an pedig egyszerűen egy semleges dologról írtak. Az első csoport tagjai használták a legtöbb E/2-es általános alanyt (46 százalék legalább egyszer), a felidézést feladatul kapó csoportnál ez az arány 10 százalékos, míg az általános, semleges eseményről írók között csupán 3 százalékos volt. Amikor azt mondjuk, hogy „egyszer fent(vagy), egyszer lent”, amikor egy saját vesztességünkről beszélünk, tulajdonképpen azt hangsúlyozzuk, hogy ilyesmi bárkivel megtörténhet, vagyis ezáltal saját feldolgozásunk válik könnyebbé.