válaszok: szex, pszichiátria

Dr. Vizi János szexológus, pszichiáter válaszol

Betegségem miatt kirekesztődöm a baráti társaságomból
Egy 22 éves lány vagyok, és félek attól, hogy megkeseredek. Négy éve colitis ulcerosám van (nálam most véres hasmenéses rohamok, általában reggelente 2-3 órásak, hasi görcsök, láz a tünet), egy éve csatlakozott a reflux (néha mellkasi fájdalom, nem észrevehető). Elég sok gyógyszert szedek, ritkán van úgymond "jó napom", nem vagyok még tünetmentes, és úgy érzem, túlságosan korlátoz ez a betegség. Úgy érzem, harcolnom kell azért, hogy elfogadjanak. Csak a közeli barátaim tudnak a betegségemről, ők nagyjából a kezdetektől láttak mindent. De úgy tűnik, találkozástól találkozásig minden kitörlődik az agyukból, és nekem újra és újra el kell magyaráznom, mit miért nem tehetek meg. Pl. nem iszok alkoholt, mert begörcsölök tőle; nem eszek akármit, mert hasmenésem van, szigorú diétát tartok, viszont 2-3 óránként ennem kell; nem szeretek máshol aludni, mert a reggeleket sokszor a mellékhelységben töltöm, és nincs szükségem közönségre; sokszor vagyok fáradt stb... Most már nem magyarázgatok, inkább hazudok valamit, hogy ne kelljen azt mondanom, hogy azért nem megyek valahova, mert rosszul vagyok. Ilyenkor a telefont sincs kedvem felvenni, nem akarok beszélgetni, néha napokig rá sem nézek. Ilyenkor kapom az olyan sms-eket, hogy: „Jaj, mi történt, úgy aggódom miattad.” Ha megmondom, hogy nem voltam a topon, két verzió lehetséges: „ja, azt hittem, valami baj van; vagy: úgy sajnálom.” És nem tudom, melyik dühítőbb a kettőből. Tényleg rossz barátokat választottam? Én csak azt szeretném, ha ez természetes lenne, ha nem felejtenék el, ha nem kellene állandóan emlékeztetnem őket és magamat, hogy más vagyok. Én elfogadtam, úgy érzem, jobb ember lettem a betegségem által, lényegesen toleránsabb, de iszonyú dühöt érzek még mindig egy-egy ilyen alkalommal. Én megértem, hogy az ő életükből ez kiesik, mert egészségesek, de miért én legyek az, aki mindent mindig megért? Hát engem nem lehet megérteni? A volt barátom is eléggé leépítette az önbecsülésemet. Legfőképp a szexszel voltak problémáink, mivel ha fel sem tudtam kelni a fájdalomtól, a legkevésbé a szexre vágytam. Ebből hatalmas veszekedések voltak részéről. És a már említett mitől vagy fáradt, nem is csináltál semmit; illetve hogy folyamatosan kerti partikra akart vinni a barátaival (harminc emberre egy kerti wc; már a gondolattól is rosszul voltam, ráadásul nem az én barátaim, nem lehetett őket kipaterolni onnan). Szerencsére már vége. De nem tudom, kellek-e még valakinek így. Jártam pszichológushoz, tettem jó pár felismerést, sokat segített, de nem eleget. Freud szerint, ha felismerjük a betegség okát, megoldódik a gond, de én mindent pontosan tudok, és még sincs megoldva semmi. Az első nagy szerelmem csúnyán átvágott, és nem hitte el, hogy nem tudok nélküle élni; na hát bebizonyítottam. Azt mondta, holnap átjön, egy hónap múlva megláttam az új barátnőjével a munkahelyemen. Két nap múlva elkezdődött, két évig építettem le magam tudatosan-tudattalanul. Négy éve nem láttam; egy találkozás vajon segítene a betegségemen, vagy rontana? És ami legfőképpen érdekelne, tudna-e javasolni valamit a közösséghez való viszonyulásom javítására?
Dr. Vizi János