válaszok: szex, pszichiátria

Dr. Vizi János szexológus, pszichiáter válaszol

Dühkitöréseim vannak és vagdosom magam
Egy elég hosszú problémával fogok Önhöz fordulni... Egész életemben hisztisnek gondoltak a szüleim, többször volt olyan, hogy a hideg zuhany alatt kötöttem ki, vagy azzal fenyegetőztek anyáék, hogy "bevisznek a diliházba".
Ezeket a "hisztirohamokat" - amikről időközben kiderült számomra, hogy inkább dührohamok - sikerült "elfojtanom" magamban, kisebb-nagyobb sikerrel. Ez azt jelenti, amit minden normális ember meg tud valósítani: uralkodok az indulataimon... Azonban ez nem ilyen egyszerű, ugyanis nem megy mindig... Mostanában egyre többször jön elő, hogy nem tudom visszafogni magamat, és dühömben török-zúzok... Ahhoz, hogy ideges legyek, nem kell különösebb ok, elég, ha valaki olyan szól hozzám, akivel nem akarok beszélni, vagy hozzám ér valaki, akit nem akarom, hogy hozzám érjen. De a dühöm is szélsőséges: van, hogy csak kicsit leszek mérges, ökölbe szorítom a kezemet, és megfeszülök, de van, hogy török-zúzok. Nagyon szeretek rajzolni, és tehetségem is van hozzá. Volt olyan, hogy a rajzmappámat kezdtem a földhöz vágni, és gyűrtem össze a rajzaimat, amiket másnap a Képzőművészetibe kellett felvételire vinnem. Hangulatom mostanában igen-igen ingadozó. A legjobb jókedv (énekelek és táncolok örömömben, csupán csak attól, hogy a réten egy csomó sárga virágot látok) és a legrosszabb rosszkedv (öngyilkossági gondolatok és kísérlet, vagdosás) között ingadozok, van, hogy az egyik egy fél órán belül váltja a másikat. De a leggyakoribb a rosszkedv. Kb. 2 hónapja kezdődött, nagyon rossz kedvem lett, a párommal (későbbiekben legyen Karl) megromlott a kapcsolatunk, részben e miatt is, és a legjobb barátom (legyen Ryan) volt az, aki mindig mellettem állt, és talán túl közel is kerültünk egymáshoz... Karl egyre távolodott, mindig veszekedtünk, sokszor sírtam is miatta, mindig csak rosszabb lett a kedvem miatta, nem vette észre, hogy mennyire rosszul vagyok, sőt, azt se vette észre, hogy vagdosni kezdtem magamat. Ryan mániás depresszióban szenved, március 10-én volt egy öngyilkossági kísérlete, én mentettem meg az életét. Karl, mikor rájött, hogy megvágtam magamat (ekkor még nem gondolkoztam konkrét öngyilkosságon) megsértődött éppen valamin, és azt mondta, menjek a legjobb barátomhoz, majd ő mutat mesterfogásokat. Ekkor mérföldeket zuhantam a szakadékba. Keresztbe megvágtam a csuklómat és akkor tényleg meg akartam halni...
Ryan miatt maradtam mégis ITT, mert szüksége van rám, és szeretem őt, nem hagyhattam magára.
Karllal csak romlott a helyzet, többször is szakított velem, majd úgy tett, mintha mi sem történt volna, és ez nagyon megviselt. Én e közben szépen eltávolodtam tőle, és egyre közelebb kerültünk Ryannel egymáshoz. Többször is eljátszottam az öngyilkosság gondolatával, bár "csak vagdosásnál" nem mentem tovább, bár Karl egyszer azt mondta, szó szerint: "engem már az sem érdekel, ha felvágod az ereidet".
1-2 hete úgy vettem észre, hogy a hangulatom javulni kezdett. Ryan kimászott a depresszióból, és ennek nagyon örültem. Bár nekem voltak - és vannak még mélypontjaim, de sokkal jobban éreztem magamat, bár a dühkitöréseket továbbra sem tudtam visszafogni. És mostanában egyre többször újra előjön mindez: szomorúság, levertség, döntésképtelenség, életuntság, kedvtelenség, rengeteg sok sírás, dühkitörések, ingerültség, kisebb pánikrohamok csak úgy, ok nélkül. Egyre többet van újra rossz kedvem, csak Ryan mellett van jó kedvem, de nem akarok állandóan a nyakán lenni, hiszen neki is van ezer dolga. Karllal - bár most együtt vagyunk- borzalmas a helyzetünk, én tartom a távolságot, és bár akarok javítani a helyzeten, és szeretem őt - de már korántsem úgy, ahogy régen, de hiszem, hogy lehet újra jó minden. Hiába szeretem, nem tudom kifejezni, és ezt ő folyamatosan a szememre veti. Megsértődik, ha valami olyan dolgot teszek, ami neki nem tetszik, de azt nem értékeli, ha segítek neki (el van törve a bal keze és a bal bokája ki van ficamodva, gyakorlatilag nem tudja ellátni magát, én segítek neki mindenben, pedig ha a szívemre hallgatnék, nem feküdnék vele még le újra egy ágyba még egy ideig, de most mégis nálam lakik). Kb. 1 hónapja nem voltunk együtt, és ez neki nagyon nem tetszik, de én képtelen voltam egyszerűen rá... Bár néhány napja már csakazértis hagytam, hogy legalább itt ne tudjon belém kötni, bár ez teljesen az elveimmel ellenkezett.
Most ott tartunk, hogy ma azért sértődött meg rám, mert én nem hívtam fel este (most a kollégiumban alszik, mert holnap vizsgázik), és nem is írtam neki sms-t. De azt nem kérdezte meg, mit csináltam... Mert interneten olvastam, és kerestem olyan honalpot, ahol találok "orvos válaszol"-rovatot, ahol végre kiírhatom a bajomat... Mert ő nem érti meg... Pedig már több mint másfél éve együtt vagyunk, ennyi idő alatt megismerhetett volna.
És újra engem tesz meg bűnbakká: miattam ideges és nem tud majd aludni, és holnap nem sikerül majd a vizsgája (holott egész héten nem tanult, csak siránkozott a tételei fölött, hogy nem fog az agya, mert annyi fájdalomcsillapítót szed be, de ha nem vesz be, akkor a fájdalomtól nem tud tanulni). Namármost... én is siránkozhattam volna néhány hete, mikor egyik héten felvágtam majdnem az ereimet, másik héten pedig érettségiztem... És megjegyzem, nem tettem. Öngyilkos gondolatok és sírógörcsök közepette úgy teljesítettem, mint még soha, év végi 3-as matek jegyemmel 5-ös érettségit írtam, a történelem dolgozatok közül enyém a legjobb az osztályban, a németem a legjobb a csoportban, és a magyarom majdnem hibátlan... Pedig előtte egy héttel meg akartam magamat ölni... Életem gyakorlatilag sikeresnek mondható, 19 évesen nem kívánhatok jobbat magamnak: eddig remek érettségi eredmény, csodálatos barát, akire lehet mindig számítani, tudok és szeretek rajzolni, amit kamatoztatok is (egy 3kötetes regényt illusztrálok) Mégis kudarcnak élem meg az életemet, csupa szomorúság és csupa szenvedés minden körülöttem és bennem... Mért van ez? Mért érzem, hogy nincs kiút a veremből, amibe azt se tudom, miért csöppentem... Már nem sokáig bírom... Bocsánat, hogy ilyen hosszúra nyúlt a kérdés - inkább probléma - de muszáj volt leírnom...
Dr. Vizi János