válaszok: szex, pszichiátria
Dr. Vizi János szexológus, pszichiáter válaszol
A feleségem nem kívánja a szexet
A problémánk az, hogy a feleségem nem kívánja a szexet. Nem utasít vissza minden közeledést automatikusan, de sokszor kijelenti, hogy nincs kedve hozzá, ezért Ő teljesen passzív marad. Ha van kedve, nincs semmi gond, szinte mindig eljutunk az orgazmusig. A kedvetlensége a második gyermekünk megszületése óta tart. Kezdetben elég sok stressz ért minket: családtag (unokatesó) elvesztése, családtag hosszantartó betegsége (anyósom betegsége), munkahelyi gondok, eleven, energiával teli gyerekek stb. Véleményem szerint enyhe depresszió lett úrrá rajta.
Ez a folyamat már 5 éve tart és a második-harmadik-negyedik évben tetőzött. Szerencsére azóta egyre enyhébbek a stresszhatások és a depresszió is talán múlté. Az utóbbi egy évben (a kisebbik gyerek már ovis, a nagyobbik iskolás, rendeződtek a munkahelyi problémák, a családtag betegsége hétköznapibbá vált) már Ő is úgy látja, hogy ha nem teszünk ez ellen, az tönkreteheti a házasságunkat. Tanácsot kértünk a nőgyógyászától (spirált használ, ami rendszeres felülvizsgálatot igényel), de sajnos nem tudott segíteni, mondván: ez nem az ő asztala. Gyógyszeres kezelésről nem tud, pszichiátert, terapeutát javasolt. Sajnos a feleségem ettől a megoldástól elzárkózik, mivel nem szeretne erről idegenekkel beszélni, nem szeretne sablon-megoldást kapni.
A családi életünk rendezett: saját, tehermentes, vidéki családi ház, melyben négyen lakunk gyermekeinkkel. Ők persze a saját szobájukban, illetve mi is a saját hálószobánkban. Anyagi körülményeink hétköznapiak, mindketten dolgozunk. Az estéink szintén rendezettek: 8 körül már megfürödve-megvacsorázva ágyba kerülnek a csemeték, párom tv-zik, vasal, fürdik, de 9 és 10 között mi is lefekszünk.
Párom nagyon jó alvó. Én főleg ezt látom az egyik legfőbb kedvetlenség-forrásnak. Akár az esti tévézés közben, akár utána képes egyetlen perc alatt teljesen elálmosodni, majd elaludni. Ebben a fázisban már képtelen vagyok bármiféleképp is rávenni a szexre. A baj az, hogy ha megelőzöm azt az egyetlen percet, akkor is legtöbbször kedvetlen. Próbáltam más időpontra is rávenni, (lenne is rá lehetőségünk) de sajnos teljesen elutasító. Érdekes, hogy napközben – sőt egészen a lefekvésig – a viselkedése olyan, mintha Ő is várná az estét, az ágybabújást. Kihívóan, kacéran viselkedik. Sajnos az ágyban már azzal védekezik, hogy Ő ezt nem ajánlattételnek szánta, hanem csak "Ő ilyen, és mért baj ez".
Azzal védekezik, hogy mások az igényeink. Az én igényem heti két-három (nem passzív) együttlét lenne, az Övé havi egy-kettő. Az utóbbi időben egy-két újdonsággal próbálkoztunk. Az első az volt, hogy nem megyünk bele a passzivitásba, hanem inkább azon az estén lemondok a dologról. Egy darabig úgy tűnt, hogy működik a dolog, de az együttlétek száma veszélyesen közeledett az ő elképzeléseihez. A következő próbálkozásunk szinte még most is tart. Felajánlottam, hogy egészen addig féken tartom magam, amíg Ő nem közeledik. Nem tudom, hogy be fog-e válni. Immár a harmadik hétnél tartunk, a menses közeledik, a párom viszont nem, én meg kezdek a falra mászni.
Mitévő legyek? Nem szeretném, ha a házasságom tönkremenne, de nem szeretnék lemondani a szexről sem. Tudom, hogy nagyon sok válásnak ez, vagy valami hasonló az indoka, de bízom benne, hogy van valamilyen megoldás.
![](/images/szakert_spacer.jpg)
Őszintén szólva nem világos, mit ért pontosan „passzivitás” alatt…
Önmagában az, hogy a szexet addig hárító fél veszi át a kezdeményezést, elég ritkán szokott eredményre vezetni – leginkább akkor, ha a szexet hárító partner „túl rámenősnek” érzi a közeledést, állandóan „követelelőzőnek”, szemrehányónak a másikat. A „követelőző” partner – aki a közhiedelemmel ellentétben korántsem mindig a férfi – elég ritkán tudja beállítódását hosszabb távon föladni, legfeljebb kicsit „szelídebb, csendesebb” módszerrel folytatódik minden ott, ahol abbamaradt.
Lényegében a nőgyógyász kolléga véleményét tudom osztani – amennyiben a „házilagos” módszerek nem vezetnek eredményre, javasolható a szexterápia. Ez mindig egyénre szabott – bár az is kétségtelen, hogy az emberek legalább annyira hasonlítanak is egymásra, mint amennyire különböznek. „Sablonok” – vagy ahogy a tudomány inkább nevezi őket, általános magatartásminták tehát aligha megkerülhetőek… A tapasztalat az, hogy akik elzárkóznak a „sablonoktól”, azok hárítják az aktív részvételt a probléma megoldásában, és/vagy irreális fantáziáik vannak, valamiféle „csodára” várnak.