Gyerekként zihálva szaladtunk a védett körbe, ahol már nem érhetett hozzánk a fogó. „Ház!” – kiáltottuk, és biztonságban szusszanhattunk egyet a játszópajtási „kódex” által kijelölt átmeneti menedékben, amely magától értetődően a játék része volt. Az ukrajnai háború fényévekre van e pillanatok önfeledtségétől. A szétbombázott élet, a menekülés valósága irtózatos. A Piroska utcai ideiglenes befogadóhelyen a máltai gondoskodás szerteágazó, de a feladat egy: „háznak” kell lenni.
„Na, ő jól van” – dünnyögi egyik máltai önkéntes a másiknak a kisfiú felé biccentve, aki a lépcsőfordulóról kanyarodva egyenesen a játszósarok felé veszi az irányt. A kétévesek fékezhetetlenségével pattan föl az első rollerre, mintha hírből sem hallott volna a háborúról, amely elől több napja menekül négy bátyjával és édesanyjával. Talán tényleg nem hallott, s neki ez itt most csak egy nagy ház, nagy játszósarokkal, csudarollerrel.
A budapesti Római-parton, a Piroska utcában található Aegon oktatási központ a koronavírus-járvány kezdete óta zárva tart. A vállalat online formában szervezte képzéseit a pandémia idején. Az ukrajnai fegyveres konfliktus azonban átrajzolta az újranyitási terveket, s a cég egy héttel a háború kitörése után a Máltai Szeretetszolgálat rendelkezésére bocsátotta a huszonhét szobás szálláshelyet. Március 5-én, csütörtökön nyílt meg a központ, már aznap este teltház volt – s a hely azóta is teljes kihasználtsággal működik.
Az épület két szintjén összesen ötvennégy embert tudnak elszállásolni, szükség esetén akár nehezen mozgó, sérült személyt is.
Az Ukrajnából a Keleti pályaudvarra érkezőket az ottani máltai segítségponton szolgáló önkéntesek irányítják ide, s itt kétágyas szobákban tölthetnek el néhány napot, erőt gyűjtve akár a további útjukhoz, akár az itteni hétköznapjaikhoz. E pár nap alatt a háború elől menekülő családok teljes ellátásban részesülnek, igényeik szerint tisztálkodószereket, gyógyszert, ruházatot, internetelérést kapnak, s a házban szolgáló máltai munkatársak és önkéntesek bármilyen ügyintézésben a segítségükre vannak, legyen szó akár egészségügyi ellátásról, jegyvásárlásról, vagy alkatrész kereséséről egy törött hallókészülékhez.
A szálláshelyen éjjel-nappali portaszolgálat működik, a máltai munkatársak és a hozzájuk csatlakozó önkéntesek pedig reggel hét és este tizenegy között segítik a ház vendégeit.
Folmeg Balázs a Máltai Szeretetszolgálat Játszva megelőzni programjának szakmai vezetője, és március 5-e óta a Piroska utcai befogadóhely egyik fő koordinátora is. Szerinte az átmeneti szálláson végzett szolgálatban, de főleg az új vendégek érkezése utáni első órákban a legfontosabb a megértés és a türelem. „A legtöbben azonnal lefekszenek aludni, rendkívül kimerülten érkeznek. Nem is támadjuk le őket rögtön, hogy vigyenek sampont meg fogkefét, hanem a szobájukba kísérjük őket, menet közben elmondjuk, hogy hol találnak minket, ha bármire szükségük van, aztán hagyjuk, hogy megpihenjenek. Nem tesszük szóvá, ha indulatosak.
A nap nagy részét a szobájukban töltik – a házhoz udvar is tartozik, a Duna-part is közel, bár az hideg időben nem annyira csábító. A kisebb gyerekek persze rögtön fölfedezik a játszósarkot. Tegnap egy önkéntesünk épp UNO-zni tanított egy kisfiút, alig telt el néhány perc, és vagy tízen köréjük gyűltek a szőnyegen. Sokukat akkor láttuk először mosolyogni. Az étkezések előtt minden szobába bekopogunk, tehát naponta legalább háromszor mindenkivel találkozunk, de a raktárként is szolgáló irodánkban mindig itt vagyunk, így akármikor fordulhatnak hozzánk kérésekkel, kérdésekkel.
Telefonon keresztül segítő tolmácsok és a Google-fordító révén kommunikálunk velük, és aki igényli, azzal lelki beszélgetésre is sort kerítünk” – mutatja be a ház mindennapjait a koordinátor.
A máltai csapat most a háború által írt „forgatókönyvekkel” szembesül, szolgálata révén mindenki megrendítő sorsok részesévé válik. Folmeg Balázs így mesél a Piroska utcai szállás első napjairól: „Érkezett egy veszélyeztetett terhes édesanya, aki a Keletiben rosszul lett, mentőt kellett hívnunk hozzá. Szerencsére már aznap este elmehettünk érte. A nagymamája, aki nagyon-nagyon nehezen mozog, nem tudott volna feljönni a lépcsőn az árvízbiztonság miatt megemelt földszintre sem, őt ezért kerekesszékben hozták föl a munkatársak.
Egy nap egy alig pár hónapos csecsemővel a karján jött egy fiatal anyuka, aki már harminchat órája nem aludt. Az első kérése az volt, hogy alhasson.
Jött egy olyan férfi is, akinek se táskája, semmije sem volt, egy szál kabátban menekült el. Tőlünk kapott ruhát, cipőt, szappant, borotvát.
Nincstelenül érkezett egy harkivi család is: ők az épület lebombázása napján hagyták el a házukat, korábban szerencsére lefényképezték az útleveleiket – ennek köszönhették, hogy át tudtak jönni a határon. Őket kérésükre az ukrán nagykövetséggel kötöttük össze.
Volt itt egy idős hölgy a felnőtt autista lányával, aki el sem mozdult mellőle, annyira riadt volt: a németországi máltai kollégák segítségével juttattuk el őket Münchenbe, ahová tartottak.
Másnak a hallókészüléke ment tönkre, ki kellett derítenünk, hol tudunk a leggyorsabban alkatrészt szerezni hozzá a hosszú hétvégén, amikor minden zárva van.
Van egy olyan vendégünk is, aki már Ukrajnában is pszichiátriai kezelés alatt állt. Neki sikerült megszerveznünk, hogy ittléte alatt terápiás csoportba járhasson és orvosi segítséget is kapjon.”
Rendszeresen érkeznek felajánlások civilektől. „A Keletiből szinte folyamatosan az önkéntes fuvarszolgálatot vállaló emberek hozzák el ide a menekülteket. Gyakori, hogy az ide vezető úton már azt is megbeszélik a családdal, hogy mikor jöjjenek értük, és hova vigyék őket legközelebb. Egy önkéntes orvos felajánlotta, hogy megvizsgálja az itt elszállásoltakat. Van, aki több hétre vállalta, hogy friss sós és édes aprósüteményt hoz a menekülteknek, sőt, a gyerekeknek ingyenes előadást tart majd egy ismert marionettművész. Szinte mindennapos, hogy a környéken lakók futás, kutyasétáltatás közben bejönnek, megkérdezik, mire van szükség. Bár itt nem fogadunk adományokat, mindig akad olyasmi, aminek a megoldásában vagy pótlásában ezek az emberek segítenek nekünk. Jó nap mint nap megtapasztalni ezt az összefogást.”
Az első Piroska utcai napoknak kétségkívül az egyik legfelemelőbb élménye lehetett, amikor egy korábban kettészakadt család épp itt talált újra egymásra. Amikor a család egyik fele épp kilépett a szobájából, hogy vacsorázni induljon, a máltaiak irodájánál a Keletiből épp csak megérkező rokonaikba botlottak, akikkel még valahol Ukrajnában veszítették el egymást. „Percekig ölelgették egymást” – idézi fel a találkozást Folmeg Balázs, akinek erről egy másik pillanat is eszébe jut.
„Jött tolmácsként segíteni nekünk egy menekült kárpátaljai magyar hölgy, aki a Keleti és a Nyugati pályaudvaron is sokat önkénteskedett már, folyamatosan részt vesz a menekültek segítésében, amióta itt van. És egyszer futólag tett egy ilyen megjegyzést, hogy "csak a máltaiak ölelik meg a menekülteket". Ez fontos mondat volt, nagyon megragadt bennem. Mi is így.”