Egészen a XIX. századig a szexualitásról való közvélekedést a különbözõ vallási és morális kötöttségek határozták meg. Mi sem állt távolabb a területtõl, mint a nyíltság, a tudományos kutatások tárgyilagossága. Igaz, hogy a szexuális forradalom csupán századunkban következett be, de már a régebbi korokban is akadtak bátor emberek, akik dacolva a megbélyegzés és kirekesztés veszélyével, ezen sikamlós területen is kiálltak a tudományos kutatás szabadsága mellett. Cikkünk e harc néhány meghatározó személyiségérõl szól.
A boszorkányüldözéstõl a különbözõ viktoriánus szörnyûségekig sorolható az objektív megismerés útjába gördített akadályok sora. A századforduló Angliájában a szexualitás bûnös, mármár állatias dolognak minõsült. Elfogadhatónak csak a családon belüli érintkezés számított, az is csupán a gyermeknemzés céljából. A nemiség örömszerzõ oldaláról szó sem esett. A helyzet még néhány száz évvel ezelõtt is sokkal jobb volt. Talán furcsa, de egy középkori falu élete szexuális szempontból sokkal egészségesebbnek volt mondható, mint a viktoriánus, múlt század végi Anglia, ahol álszent hallgatás, elfojtott vágyak, gátlások és a bûntudat szinte áthatolhatatlan fala vette körül az emberi élet egyik legszebb eseményét.
Szelet vetett, vihart aratott
Ezen a falon ütötte az elsõ rést Henry Havelock Ellis 1896ban megjelent hétkötetes mûve, a Tanulmányok a nemiség lélektanáról. Ellis évtizedeken át gyûjtötte az esetleírásokat, melyekkel állításait alátámasztotta. Fõbb megállapításai: a szexualitás területén meglehetõsen széles a normálisnak nevezhetõ szokások skálája; az önkielégítés (amit a kor különösen súlyos devianciának tartott), mindkét nemnél meglehetõsen gyakori; a férfiak hamarabb érik el az orgazmust, mint a nõk; az azonos nemûek iránti vonzalom, ha különbözõ mértékben is, de mindenkiben megtalálható.
A legtöbb vihart az az állítása kavarta, hogy a nõk nemi érdeklõdésének hiánya nem más, mint viktoriánus ostobaság. Esetleges frigiditásuk a szexualitást elfojtó neveltetésükbõl, partnereik figyelmetlenségébõl és önzésébõl fakad. (Érdekes, de a középkor sokkal inkább az ösztönei által irányított lénynek tartotta a nõt, aki, ha nem szeretkezik kellõ rendszerességgel, hisztérikussá válik.) Ellis hirdette az ifjúság szexuális nevelésének fontosságát, kiállt a homoszexuálisok jogai mellett, és enyhíteni kívánt a szigorú válási törvényeken is.
Perverz az egész világ?
A kontinensen a német Richard von KraftEbing korántsem ilyen liberális szellemben írt a témáról, õ Ellisével szemben teljesen ellentétes álláspontot alakított ki. Évtizedeken át meghatározó mûvében A szexualitás pszichopatológiája (!) címû könyvben kiállt a Viktoriánus normák mellett, undorító, sõt beteges az azoktól való minden eltérés. Ellishez hasonlóan õ is esetleírásokat gyûjtött, ám a konkrét helyzetekhez fûzött kommentárjai a legkevésbé sem tesznek eleget a tudományosság kritériumainak. A különbözõ szexuális szokások jellemzésében elõkelõ helyet foglalnak el az olyan minõsítések, mint pl. morális elfajulás, örökletes hajlam stb. Minden baj okának õ is az önkielégítést, a viktoriánus éra egyik legostorozottabb "bûnét" tartja.
A Deákné vászna
A témában 1948ban és 1953ban jelent meg a század egyik legmeghatározóbb felmérése, amit az amerikai Alfred C. Kinsey publikált. A több mint 17 ezer kérdõívre adott válaszok (a megkérdezettek körében minden társadalmi réteg képviseltette magát) megdöbbentették Amerikát. Többek között kiderült, hogy a nõknek csupán elenyészõ hányada frigid (az okok ugyanazok, mint amelyeket már Ellis is leírt); a férfiak fele létesített már házasságon kívüli kapcsolatot, és közel 40 százalékuknak volt már komolyabb homoszexuális tapasztalata. Az elsõ reakciókra jellemzõ, hogy a Princeton Egyetem elnöke a "kerítésre írt mocskos szavak" kategóriájába sorolta a korszakalkotó mûvet, ám az a késõbbiekben nagyban hozzájárult a szexualitásról folytatott viták nyíltságához.