Hogy a szobatisztaság milyen fontos eleme életünknek, mutatja az is, amikor a szülõk dicsekedve beszélnek kisgyermekük teljesítményérõl. Minél elõbb lesz szobatiszta a baba, annál büszkébbek a szülõk, s minél inkább elhúzódik, netán a tizenéves korra is megmarad az éjszakai ágybavizelés, annál inkább tölti el szégyenérzet a szülõket, hibának, bajnak, betegségnek tartják azt.

És valljuk be, maguk az orvosok sem figyelnek rá eléggé: „majd kinövi” mondják, vagy gyógyszeres kezeléssel kísérleteznek, ahelyett, hogy az enurezisnek a lelki problémáival foglalkoznának. Az ágybavizelõ (enuretikus) gyerek gátlásos lesz, adaptációs zavarokkal küzd, gyakran társtalan, hisz nem mer elmenni táborba és olyan közösségbe, ahol éppen a folyamatos együttlét kapcsán tanulhatná meg a minõségi interperszonális kapcsolatokat. Persze sokszor megaláztatásnak és gúnyolódásnak is ki vannak téve ezek a gyerekek.

Aztán elõbbutóbb mindenki kontinensé válik, megtanulja szabályozni ingereit, de addigra már esetleg sokkal nehezebben múló lelki sérüléseket szenved. Késõbb a felnõttkor többnyire mentes ettõl a problémától, bár külföldi felmérések (Svédország) azt mutatják, hogy 2075 éves kor között mintegy 8%ban fordul elõ kisebbnagyobb mértékben.

Mikor lehet egyáltalán betegségrõl beszélni? Meddig tünet, és mikor betegség az inkontinencia?

Az International Continence Society (ICS), azaz a Nemzetközi Kontinencia Társaság megfogalmazta, hogy mikor beszélünk betegségrõl. Azaz: "A vizeletkontinencia önmagában még nem betegség, csupán egy tünet. Betegséggé akkor lesz, ha az akaratlan vizeletelcsepegés szociális, vagy higiénés gonddá válik.”

Ez a megfogalmazás ritka a maga nemében – ellentétben egyikmásik orvosi definiciótól – mert a beteg szubjektív érzéseit is figyelembe veszi, nem pedig a vizsgáló módszerekkel kideríthetõ állapotot. Mindenkinek a saját életminõségét teszi a betegként való értékelés szempontjaiból fontosnak. És ez való és életszerû, mert beláthatjuk, hogy egy 25 éves lány tarthatatlannak tartja azt, ha nevetés, vagy tüsszentés közben elcseppen a vizelete, míg egy 65-70 éves hölgy nem biztos, hogy ugyanolyan elkeseredetten veszi azt tudomásul. Ezért minden egyes beteg esetén fel kell mérni a fennálló szubjektív kellemetlenségeket és ennek megfelelõ terápiáról kell gondoskodni.

Kétségtelen, hogy a vizeletelcsepegés nõkön sokkal gyakoribb, mint férfiakon, és minél idõsebb valaki, annál gyakrabban lép fel. (Itt most nem szólok a súlyos betegséghez, mûtétekhez kötõdõ sokszor maradandó inkontinenciáról.) Lehetséges, hogy azért nagy a nemek közötti különbség, mert a férfiak még szégyenlõsebben takargatják kellemetlen tüneteiket és talán fel sem figyelnek arra, hogy a vizelés befejeztével még egy-két csepp a nadrágba ürül.

Fel kellene hagynunk azzal a szégyenlõséggel, amivel kezeljük ezt a kérdést. Már csak azért is, mert igen kifinomult eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy tüneteink mellett teljes életet élhessünk. Az inkontinenciák nagy része kezelhetõ, orvosolható, esetleg mûtéttel megoldható.

Vannak azonban olyan maradandó vizeletcsepegési problémák, ahol segédeszközt kell igénybe venni. Szerencsére, ezek is bõven fellelhetõk. És itt most elsõsorban a felszívó rendszerek, ( pelenka, betét stb.) gondolok. Fontos, hogy a segédeszköz megfeleljen a betegség súlyosságának, és hogy a beteg alkatához és méreteihez passzoljon.

Bizonyos segédeszközöket az Egészségbiztosítási Pénztár is támogat. Más esetekben a minõség pénztárcánk függvénye, de még a legolcsóbb segédeszköz is alkalmas a kellemetlen panaszok kiküszöbölésére.