Az ún. elhízási paradoxon lényege, hogy a súlytöbblettel élő, sőt még a jelentősen kövér, tehát nagy kockázatúnak minősülő betegek esetében is kisebb lehet a bármilyen okból bekövetkező halál kockázata, mint a normál testsúlyú betegek körében. Ugyanezt tapasztalták kutatók a szív- és érrendszeri betegségek miatt bekövetkező halálozás területén is.

Világszerte milliók élnek a leggyakoribb szívritmuszavarral, a pitvarremegéssel, amelyet sokszor nem is éreznek, csak véletlen orvosi vizsgálat alkalmával derül ki. Ilyenkor a szív felső része, a pitvar abbahagyja az ütemes összehúzódást, és ehelyett csak remeg, fibrillál.

Ilyenkor a beteg ugyan csupán a fizikai terhelést bírja nehezen, de az eltérés szövődményei már súlyosak lehetnek: bénulás, agyi katasztrófa, sőt halál, emiatt a betegek folyamatos ellenőrzést, kezelést igényelnek. Azt már több vizsgálat bizonyította, hogy a kövérség hajlamosít a ritmuszavar kialakulására, de a későbbi szövődmények esélyére vonatkozólag eddig nem volt megbízható adat.

Az angol neve alapján AFFIRM betűszóval jelölt tanulmány pitvarfibrilláció miatt kezelt betegek sorsát követte átlagosan három éven át. A betegek háromnegyede élt súlytöbblettel vagy volt kifejezetten elhízott.

Apurva O. Badheka és amerikai munkacsoportja az elhízási paradoxon újabb esetére derített fényt: miközben az elhízás hajlamosít a pitvarfibrillációra, ezek a betegek a ritmuszavar veszélyeivel szembesülve kisebb kockázattal élnek tovább, mint többletsúly nélküli társaik.

A kutatók felvetése szerint a jelenség hátterében az állhat, hogy mivel a túlsúlyosak között gyakoribb a magas vérnyomás és a magas koleszterinszint, ezért ők sokkalta határozottabb és sokrétűbb kezelésben részesülnek, mint karcsú betegtársaik.