Az Oxfordi Egyetemen munkatársai, Alison Chapple és Sue Ziebland 80 olyan személlyel készített interjút, akiknek a hozzátartozói erőszakos módon haltak meg – gyilkosság áldozataivá váltak, öngyilkosságot követtek el vagy drogtúladagolás következtében hunytak el.

A résztvevőkkel a kutatók 6-6 órán keresztül beszélgettek, az interjúk alapján pedig azt állapították meg, hogy a családtagok akár úgy döntöttek, akár nem, hogy látni szeretnék elhunyt hozzátartozójukat, mindig úgy érezték, helyes döntést hoztak, még akkor is, ha valamennyire kellemetlenül érezték magukat a látottak miatt.

A szakemberek úgy vélik, hogy azok, akiknek az a feladata, hogy az elhunyt hozzátartozóival foglalkozzanak, semmiképpen nem szabad, hogy eldöntsék a családtagok helyett, hogy látniuk kell-e az erőszakos módon meghalt rokont vagy sem. Azaz nem szabad saját gondolkodásmódjukból kiindulva feltételezések mentén javasolniuk azt, hogy a családtagok mit tegyenek ebben a tragikus helyzetben.

A beszélgetések rávilágítottak arra is, hogy az attitűdök egészen különbözőek lehetnek egy családon belül is – vannak, akik mindenképpen személyesen szeretnék utoljára látni elhunyt családtagjukat, míg mások kifejezetten elzárkóznak ettől, mert túlságosan zavaró élményként gondolnak az erőszakos módon életét vesztett családtag látványára.

A kutatók szerint az elhunytak családtagjait segítők munkáját megkönnyítheti, ha figyelnek a rokonok által a halottra utaló megnyilatkozások nyelvezetére. Amennyiben gyakran előfordul a halott neve, illetve személyes névmásként jelentkezik a mondatokban, az arra utal, hogy a kapcsolat, a rokoni szál még mindig igen erősen él az adott hozzátartozó irányába. Ezekben az esetekben a holttest megtekintése, amennyiben lassan és kellő érzékenységgel zajló folyamat, segít a gyászolók számára.