Thomas W. Concannon és munkatársai a Dallas városából és környékéről a mentőszolgálathoz beérkező telefonhívások adatait dolgozták fel. Csaknem hatezer telefon történetét vizsgálták attól a pillanattól, hogy a mentők ügyeletes irányítója fölemelte a kagylót és intézkedett, hogy a kocsi a helyszínre induljon.
A kutatók a mentőautó menetidejének, helyszínen töltött idejének és a helyszínről a kórházi megérkezés idejének adatait vetették össze. Azt is rögzítették, hogy a szívinfarktus miatt beszállított nők és férfiak vagy családjuk hány percet várt a rosszullét kezdetétől a telefonkagyló fölemeléséig.
A telefonálók fele volt férfi, fele nő. Hasonlóképp a fehérek és színes bőrűek aránya is 50-50 százalék. Ez azért fontos, mivel korábbi statisztikák szerint a nem fehér amerikaiakat nem ugyanazzal a gondoskodással kezelte a sürgősségi rendszer.
A jelen tanulmány szerint a mentőszolgálatok munkatársai gyakorlatilag mindenkit azonos szinten láttak el. A helyszínen töltött idő átlagosan 20 perc volt, majd a felvételes gyógyintézetbe 11 perc alatt vitték be a beteget. Csúcsforgalomban vagy sötétedés után a szállítási idő általában megduplázódott. Még nagyobb késést okozott, ha egyik kórházból a másikba kellett a beteget továbbvinni.
A vizsgált területen a betegek 11 százaléka került későn, 45 percnél hosszabb idő után sürgősségi ellátásra. Az igazi meglepetés az volt, hogy a nők 50 százalékkal gyakrabban kerültek ebbe a csoportba. Mivel a mentő mind a nők, mind a férfiak, fehérek vagy fekete bőrűek esetén azonos gyorsasággal megérkezett, a késést elsősorban az magyarázta, hogy a nők, ha saját magukról volt szó, hosszabb várakozás után határozták el magukat a segítséget kérő telefonra, mint a férfiak.
Irigylésre méltó adat, hogy Dallas városában és környékén a mentőkocsi átlag 5,7 perc alatt ért a helyszínre. Ezt részben az is magyarázza, hogy ott a mentőállomás átlagosan egy kilométerre található a segítségre szoruló betegektől.