- Melyik betegség volt a legszörnyűbb, amivel munkád során „kézzel fogható” közelségben találkoztál?
- Az ebola volt a legsúlyosabb Zairében, a mai Kongóban. Az ebola egy olyan durva vírus, hogy minden a hasadban – idézőjelben – cseppfolyóssá válik, aztán úgy halnak meg az emberek, hogy kihányják a saját belső szerveiket bizonyos értelemben. Sajnos nem tudom ennél finomabban fogalmazni.
- Nyilván nem lehet…
- Szörnyű érzés bemenni egy olyan kórházba, ahol mindenki retteg magától a vírustól. Ha meghal valaki, a kórteremből még valahogy kiviszik, de arra már nem lehet embert találni, hogy a falat, amire minden ráfröccsent a haláltusa közepette, letakarítsa. Abba a kórterembe már nem raknak be soha többé senkit, és akkor átmész egy olyan kórházba, amelyiknek már tíz kórterme így néz ki, nincs benne senki, csak a halálnak ezek a durva nyomai… Az utolsó háromban pedig még szenved valaki, és ezt látod. Ha most konkrétan egy vírust vagy egy betegséget kérdezel, amivel én szembesültem, persze nem úgy, hogy elkaptam volna, akkor talán ez volt nekem a legdurvább... Ehhez hasonlót nem láttam.
- Milyen betegségeket kaptatok el az utazásaitok során?
- Apróbb nyavalyákat mindig elkapunk. Egy producer társam azonban Pakisztánban egy olyan vírust szedett össze, amiről utólag kiderítették, hogy egy olyan gyümölcstől kapta, amibe egy bizonyos fajta papagáj harapott bele, ami ennek a vírusnak a hordozója. Már élet és halál között volt, de csak egy bécsi kórházban jöttek erre rá, hogy ez a baja, itthon nem tudtak mit kezdeni vele.
Nekem nem volt ilyen súlyos gondom. Egyszer volt egy bélfertőzés-szerűségem, ami a gyomromban komoly irtást végzett. Nagyon alapos vizsgálatok után végül szintén csak Bécsben tudták megállapítani, hogy mi hiányzik belőlem, mi irtódott ki, mik azok a bélbaktériumok, amik miatt nem tudok emészteni, meg egy csomó dolgot csinálni... Nagyon érdekes volt egyébként. Különböző, a testben is meglevő alkotóanyagokat fogtam a bal kezemben egy kis üvegcsében, a jobb kezemben pedig egy kis diódaszerű ellenpólust, és ha volt bennem az a baktérium vagy anyag, akkor mindig nullán állt meg a mutató. Aztán végigfogtam több száz ilyen üvegcsét, és végre megfogtam azt a négyet, ami nem lendült jó irányba. Megállapították, hogy ezek hiányoznak belőlem, és akkor azokat mindenféle, főleg homeopátiás kúrákkal visszatelepítették a szervezetembe. Ez a betegség csak olyan volt, amivel kellemetlen együtt élni, a hasmenésnél kicsit durvább típusú fertőzés volt, ami eltartott néhány hónapig, míg teljesen elmúlt.
- Volt már dolgod a maláriával?
- Ez a bélfertőzés volt az utazásaim során összeszedett legkellemetlenebb betegségszerűség. Maláriás szerencsére sosem voltam. Nagyon sok oltás van bennünk, nagyon sok tablettát szedünk egyébként, amitől az immunrendszer gyengül. Újabban már nagyon óvatosan szedem be a maláriagyógyszert. Hiába mondják, hogy ez maláriaesélyes hely, ennyi tapasztalat után tudom, hogy nagyon esős terület kell hozzá, folyóvíz kell legyen a közelében. Hivatalosan úgy van, hogy a heti típusú tablettát érkezés előtt egy héttel kell bevenni. Itthon viszont még nem tudom, hogy hova fogok pontosan érkezni. Ha nem szedem be és a helyszínen mégis kiderül, hogy hú, itt maláriaveszély van, akkor hiába dobnám gyorsan magamba a tablettát, körülbelül egy hét kell, amíg védettséget ad, így pont frankón elkaphatom. Már van szerencsére napi tabletta is, és azt az érkezés előtt egy nappal kell beszedni. Akkor megvárom az érkezést, felmérem a helyzetet.
Természetesen mindenféle szúnyogirtókat is viszünk, és inkább hordok baromi melegben is hosszú nadrágot, hosszú ujjú inget, sálakat addig, amíg a tabletta hatni kezd. Múltkor például Szudánban, ahol negyvenöt fok volt, sál volt rajtam, hogy ne legyen semmi pont, ahol csíphet a szúnyog. Óvatosan csak akkor szedem a tablettát, amikor kell. Ha elgondolkodom, akkor ezzel rizikót vállalok, de már annyit szedtem ilyen típusú dolgokat, hogy már érzem, nem jó, ha évente magamba nyomok ennyi tablettát, meg mindenféle oltásokat. A kolera az olyan, hogy rendszeresen újra kell oltatnod magad. De hát akkor most elmész koleraoltás nélkül Libériába? Hát persze, hogy nem mész el…
- Melyik helyszínt tartod a legnyomorúságosabbnak, ahol a stáboddal megfordultál?
- Azt hiszem, a Libériában lévő Monroviát, ami egy egymilliós város. Ott van összesen egy darab szálloda, ahova külföldiként be lehet menni. De ne úgy képzeld a szállodát, hogy az tényleg a szó szoros értelmében működik. Például a második emeleti szobában a vécé úgy működik, hogy oda van téve egy vödör, és persze hoznak valahonnan a folyóból vizet, mert a csapból nem jön víz. Le nem lehet húzni, ugyanis nem működik a szennyvízcsatorna, mert hullákkal meg mindennel el van tömődve. A második emeleten voltunk, ahol az operatőr társam próbálta leönteni a vécét, ráöntötte a vizet, és békák jöttek fel. Ezeken a helyeken egy szállodaszobáért többet kell fizetni, mint New Yorkban a Sheratonért, mert ez az egy van, és ott akar mindenki megszállni. Szóval fizetsz rendesen, és közben jönnek fel a békák a vécéből.
Libéria például egy olyan ország, ahol ha megengeded a csapot – már ha van – nem folyik, ha lehúzod a vécét, nem megy sehova el, nincs villany, de este hatkor vaksötét lesz és veszed elő a gyertyádat. Nem működik semmi, nem jön egy busz, nincs semmilyen tömegközlekedés, a benzinkútban nincs benzin, itthonról a bőröndödben viszed a csomagolt kenyeret, mert azt sem fogsz kapni.
- Meddig élhető egy ilyen ország?
- Egy Alan Doss nevű férfi, aki Libériában az ENSZ újjáépítési programjának vezetője volt, és ott mindenki nagy nemzetépítőnek hívta, mondta, hogy hétszáz dollárnál van az élhető határ. Tehát, ha az ország egy főre jutó jövedelme hétszáz dollár alá esik, ott az már azt jelenti, hogy kb. 80%-os munkanélküliség van, tehát hatalmas a szegénység, kezdődik az éhínség. Ez az a pont, amikor az emberek azt gondolják, hogy nem a munkahelyre kell reggel bemenni, hanem ki kell rabolni a másikat. Ott esik szét végképp minden. Persze szétesik már sokkal korábban is, hiszen mondjuk 3000 dollárnál is baj van már. Ebben a kategóriában is már olyan bűnözés van, hogy sorompóval zárják le a normális utcát, nem beszélve arról, hogy a gazdag saját hadsereget tart, hogy be ne jöjjenek kirabolni. Nem úgy van, hogy 701 dollárig még tök oké van, 700-nál meg összeomlott. Mondjuk a full katasztrófa 700 dollárnál van, de én azt mondom, hogy nagyon nehezen elviselhető az élet az egy főre 3000 dollár alatt jutó országokban.
Ott már nagyon észnél kell lenni. Oda már nem lehet elmenni turistának sem, bármikor kirabolhatnak, megölhetnek. Az, hogy az operatőrömnek van a vállán egy sok ezer dollárt érő eszköz, az már bőven fölötte van egy ilyen országban az emberélet árának. Ha kimegyek az utcára, leveszem az órát és mindent magamról, még a napszemüveget is. Inkább hunyorgok, mert azért baj érhet. Nagyon sok ilyen hely van a világon, és sajnos egyre több. A szegénységgel járó kegyetlen sorsok látványát sosem lehet megszokni.